Hurka, kolbász, csülök, sült szalonna, cseresznyepaprika, almapaprika, csalamádé, óriási karéj fehérkenyér, sör, forralt bor, házi pálinka. Ha a kedves olvasónak is összefutott a nyál a szájában a fenti felsorolást olvasva, akkor virtuálisan kezet rázhatunk egymással, hiszen mi vagyunk a pecsenyések, hentesesek és egyéb talponálló falatozók utolsó reménységei.
Pedig az úgynevezett lacikonyha évszázadok óta szervesen hozzátartozik a magyar gasztronómiához, melynek elnevezését a történetírás II. Ulászló magyar királyhoz köti. A lengyel-litván származású Jagelló uralkodót pedig nem igazán kedveli a néphagyomány. I. Mátyás királyunk után, akinek a nevéhez a jólét és igazság korszakát köti nemzetünk hosszú generációk óta, és történeteit megőrizzük az apró gyermekek okulására, az idegen származású Ulászló egy gyengekezű és szerencsétlen királynak tűnik. A Dobzse (magyarul: jól van, rendben van) mellékneve is erre utal, a források szerint mindent ráhagyott kapzsi tanácsadóira, akik szép lassan kifosztották, széthordták Mátyás király örökségét. A lacikonyhát hát ezért kötik a nevéhez: a legenda szerint olyan szinten kiürült a kamra, hogy ha a király őfelsége megéhezett, bizony csak az utcai kifőzdében tudott falatozni a pórnép társaságában.