Hurka, kolbász, csülök, sült szalonna, cseresznyepaprika, almapaprika, csalamádé, óriási karéj fehérkenyér, sör, forralt bor, házi pálinka. Ha a kedves olvasónak is összefutott a nyál a szájában a fenti felsorolást olvasva, akkor virtuálisan kezet rázhatunk egymással, hiszen mi vagyunk a pecsenyések, hentesesek és egyéb talponálló falatozók utolsó reménységei.
Pedig az úgynevezett lacikonyha évszázadok óta szervesen hozzátartozik a magyar gasztronómiához, melynek elnevezését a történetírás II. Ulászló magyar királyhoz köti. A lengyel-litván származású Jagelló uralkodót pedig nem igazán kedveli a néphagyomány. I. Mátyás királyunk után, akinek a nevéhez a jólét és igazság korszakát köti nemzetünk hosszú generációk óta, és történeteit megőrizzük az apró gyermekek okulására, az idegen származású Ulászló egy gyengekezű és szerencsétlen királynak tűnik. A Dobzse (magyarul: jól van, rendben van) mellékneve is erre utal, a források szerint mindent ráhagyott kapzsi tanácsadóira, akik szép lassan kifosztották, széthordták Mátyás király örökségét. A lacikonyhát hát ezért kötik a nevéhez: a legenda szerint olyan szinten kiürült a kamra, hogy ha a király őfelsége megéhezett, bizony csak az utcai kifőzdében tudott falatozni a pórnép társaságában.

Ez az indoklás valószínűleg nem igaz, bár csakugyan hanyatlásnak indult az ország Dobzse László országlása alatt, azért a királyi konyháig nem ért el a recesszió. Valószínűbb, hogy onnan fakad az elnevezés, hogy a régi korokban László napján, azaz június 27-én költöztek ki a konyhák a szabadba, az úgynevezett nyári konyhákba, melyekből még ma is akad egy-egy faluhelyen.

Akár az előbbi, akár az utóbbi volt a név eredete, a lacikonyha, mint jelenség évszázadok óta jelen van a magyar kultúrában, a szabadtéri vagy piaci sütés-főzés szinonímája, tágabb értelemben pedig a szegény ember olcsó, de laktató táplálékát árusító üzletét jelöli.

Arany János Lacikonyha című 1850-ben íródott költeménye ékesen jelzi, hogy a vers tárgya jellegét tekintve nem sokat változott az évszázadok során.

Mindjárt elől víg tűz szikrája pattog,
Táncos betyárok érc tenyere csattog;
Sistereg a zsír, kolbász, pecsenye,
Éhes gyomornak bűbájos zene.
Sátorban úgy, mint sátoron kívül,
Füstöt vet a bor, a velő hevül,
Az arc kigyullad, van dallás, kacaj,
Szitok, visongás, mindenféle zaj.
Ott Júdit asszony, abárló kezében,
Hurkát kanyargat a zsír-tóba épen;
Kínnal görnyed le forró lábasáig,
Tokája mellig ér, s melle hasáig.
Bent, asztalánál, húga, egy teli
Képű menyecske, a bort mézeli,
Hint bőven borsot, paprikát a borba,
Úgy osztja szét apró, mázos csuporba;
Körötte vendég áll, vagy ül padon,
Tréfáit űzve, kissé szabadon.
De a menyecske nem durcás cseléd:
Egy kis tréfát, ha nem fájós, elért.

 

A teljes költemény a linkre kattintva olvasható.

Még a mi gyerekkorunkban is Hurka Jóskát és Hurka Gyurkát mutatta a televízió, és bizony mi gyerekek ugyanolyan jóízűen faltuk a különböző disznóságokat a szüleinkkel a piacon, vagy nagyszüleinknél a faluban a téli disznóvágások idején, mint a reklámban szereplő gyerekek.

Ahogy számos más dolog, a lacikonyha is néhány éve kezdett leáldozni, ugyanis nem „eurokomform”, hogy az ember a nyers hússal egy légtérben fogyasztja a sültet, és nem divat, hogy a modern, 21. századi ifjúság állva és zsíros ujjbegyekkel költse el a mindennapi betevőt. Pedig - aki próbálta tudja – egy éttermi asztalon, porcelánon tálalt kolbász a nyomában sem érhet a hentesnél, papírtálcára tálalt társának, mint ahogy az ezüst étkészlet sem való az efféle eledelhez, hanem bizony a saját bicska zsírozásáról is csak egy jóféle piaci sült gondoskodhat.

Az alábbiakban öt olyan lacikonyhát mutatnék be, amit ajánlani tudok a blog olvasóinak is.

5. helyezett: Szolnok – piac

Néhány hónapja csak, hogy Szolnokon jártam, mégpedig abból a célból, hogy szemtanúja legyek a Kaposvári Rákóczi FC helyi csapat ellen aratott győzelmének. A küldetés sikeresen teljesült, szép időben és olykor szép játékkal győzött a csapat. Mielőtt azonban ez megtörtént, egy halászcsárdát kerestünk volna szurkolótársaimmal, vélve, hogy a Tisza partján egymást éri az ilyesmi. Nos, csalatkoznunk kellett vagy a helyi halászok marketingje bizonyult rossznak vagy csak „gazdaságos” mirelit pulykát árultak a halászlével kecsegtető falodákban, így inkább a városközpont felé vettük az irányt.
Mint minden jó piacon, itt sem kellett csalódnunk, noha az érembedobós rendszerrel működtetett illemhely működési elve okozott némi vitát a társaságunk és egy mogorva piacos úriember között, találtunk lacikonyhát. Méghozzá egy nagyon hangulatosat. Megvan a bája, hogy a piac utcáin belül apró léckerítéssel zárják körbe a helyet, ezzel azt az illúziót keltve, hogy kerthelyiségben vagyunk. Ugyanezt a célt szolgálja a felhúzott napernyő egy fedett helyiségben. A kiszolgálás kedves, az étel jó, az árak pedig elképesztőek, négyszáz forintból jól lehet lakni!

4. helyezett: Kaposvár – Noszlopy utca

A többi helyszínnel szemben ez az üzlet valódi kuriózum, hiszen Kaposvár  belvárosában helyezkedik el, sétálóutcában, zenélő szökőkutaktól övezve a Városháza és a Szivárvány Kultúrpalota tőszomszédságában. Aki nem ismeri a várost, annak nem árt tudnia, hogy a Noszlopy utca itt olyasmi, mint Budapesten a Liszt Ferenc tér, egymást érik az éttermek, kávézók. Azonban ezek a helyek este bezárnak vagy csupán bárként üzemelnek a konyha zárását követően, pedig a közeli szórakozóhelyek, és az utcában található taxiállomás miatt a szórakozó ifjúság által látogatott egyik leginkább frekventált helyről van szó. Ezt a piaci potenciált mérte fel egy okos vállalkozó, aki kibérelte az egyik utcában álló pavilont (a hasonlókban nappal fornettis, trafik és újságárus működik). Ez az üzlet csak este nyit, és reggelig várja a vendégeit. Az árukészlet klasszikus lacikonyhás, sör is van, rövid is van, hajnali négykor egy görbe este után, pedig hihetetlenül jól csúszik a sültkolbász mustárral. Az árak szolidak, az étel jó, éppen ezért szombat és vasárnap hajnalban szinte végig sorok állnak az üzlet előtt.

3. Helyezett: Budapest – Moszkva tér,  Dékán utca sarok

E héten, csütörtökön este fedeztem fel ezt a klasszikus hentesboltot. A tér sarkán néhány lépcső vezet fel az üzletben, ahol jobb kéz felől néhány markos fiatalember kínálja a hús-és csemegeárut. Hátul van a grill: minden mi szemnek, szájnak ingere. Bár nincs csípős csalamádé, az pult másik oldaláról készséges segítséget kapok, néhány szem cseresznyepaprika aprózódik az édes savanyúsághoz. A vásárolt étel feljegyzésre kerül, a papírral pedig a helyiség baloldalában álló üveges kasszához fáradok, ahol fizetek. Régi korokban az ilyen létesítményekbe szolgálatot teljesítő alkalmazottakat kaszírnőnek hívták (köszönet a szakkifejezésért Viktornak), itt azonban egy éltes és termetes úr ad blokkot ötszáz forint kifizetése után. A blokkért megkapom az ételt, ami friss és bőséges. Feltűnően tiszta a hely, ami különösen jó pont. Mellettem overálos kőművesek falják a csülköt, az eladók pedig rutinosan szerelnek le egy betévedt csavargót, aki egy öreg órát kíván pénzzé vagy legalább pecsenyévé tenni. A végén már küzdök az adaggal, és kifelé úgy fogadom a dolgozók barátságos köszönését, hogy megfogadom: ide még biztosan visszatérek máskor is!

2. Helyezett: Kaposvár – Piac

Úgy tíz éve lehetett, amikor hajnali bulizások után barátaimmal rendszert csináltunk a piacozásból. Megvan a bája – különösen télen – annak, ahogy nyit a piac, a hajnali pálinkának, a még meleg kenyérnek, és az első sütésből származó ropogós kolbásznak. Az itt dolgozó házaspáron látszik, hogy szereti is, amit csinál, és nem csak megélni akar az üzletből, hanem szó szerint ki is akarja szolgálni a vendégeket. A ház specialitása a főtt nyelv, és a vegyigyümi pálinka, ami olykor-olykor ingyenes, ellenben kötelező. Egyrészt étvágycsinálás okán, másrészt a vásárlási szándék komolyságának jelzéseképp. Ugyanis a hely filozófiája a következő: „- Ha nem iszol fiam, menj a mekdonácba, mert itt nem is eszel! Ne sértsél már meg amikor jó szívvel kínállak!”  Ilyen kínálásnak nem illik, és nem is lehet nemet mondani!

Vannak, aki úgy vélik, hogy útikönyvbe való jellegzetessége ez a városnak. Igazuk van!

1. Helyezett: Budapest – Nyugati tér

A Pinczi hentes. Egy utolsó bástya a pláza árnyékában. Nincs olyan hét, hogy ne néznék el arra. Egy török étterem szomszédságában terül el, aminek a teraszát nyáron társbérletben használja, ezzel is erősítve a török-magyar barátságot. Amúgy a dizájn rendhagyó: piros kólás, ilyenek a műanyag asztalok és a cégtábla is. Nem tudom, hogy árulnak-e olyant ott egyáltalán, én még soha nem vettem ott ilyesmit. A sört viszont papírzacskóban adják, mint az amerikai filmekben. A hölgyek kedvesek, fehér kötényük egy régi világot idéz. Általában nagy a tömeg és vegyes. A "jómunkásemberek" mellett néha zakóban is beállít pár magamfajta csodabogár a helyszínre, de a klasszikus menedzser típust ne is keressük itt! A bolt másik fele hentesüzlet, így a feldolgozás egész spektruma szemrevételezhető. A helyiség fényét emeli egy magenta színű nyilvános telefon, amely rejtelmes okokból néha megszólal. Egy Bryan nevű amerikai informatikus azt mondta egyszer, hogy ezt kellene az útikönyvekbe betenni. A romkocsma is valami, de nem a Pinczi henteshez képest! Mit Mondhatnék? Egyetértek az előttem szólóval!

Remélem, nem fogynak tovább ezek a helyek, hanem megerősítik a pozíciójukat a hazai szolgáltatók piacán. Ehhez pedig nem kell sok: látogassuk őket! Reggel, délben, este vagy akár hajnalban!

 Fotók: Hentes Úr: vasárnap.com, Noszlopy utca: senicke, Moszkva tér: google

A videót a youtubera CommercialMania töltötte fel. Köszönet érte!